Valahol megannyi víz
Téged is átitat megannyi víz,
Mint mezőt a harmat.
Tested szüntelen párát ad,
Mint felhőt a dombhajlat.
Kis patak siet télutón,
Gyüjti magába a hólevet.
Folyammá erősödve odalenn,
Elönti az árvíz a kertedet.
Tengerré válik aztán,
Széllel sós habot vet,
Cipel megannyi bárkát,
És nevel tengernyi élelmet.
Majd egyszercsak kiszárad.
Otthagy különös kőzetet.
Egy foltban ottmaradva,
Lebegtet bátor embereket.
De hová lett a viz ?
Hol csöpög életadó nedve ?
Nézz csak föl az égre!
Szerintem meglátod lebegve.
És milyen édes újra.
Lágyan simogat testedre hullva.
És milyen sós már megint,
Ha gyöngyként a orcádon megjelenik.
El is tűnt. Elpárolgott.
Itt volt, valami hasznot hajtott.
Víz, víz te drága élet,
Tündére vagy a Földi létnek.
1998. december 07.
Fehér Sólyom István
|